– Nekem csodálatos emlékeim vannak! Boldog, nagyon boldog emlékeim… Utcák zaja… Egy fa emléke… Meg hogy milyen is az, amikor kilépek az erkélyre… Vagy a Duna vizének a szaga télen, amikor a híd alá buknak a sirályok!

Valahogy frissebbnek érezte magát, mint hasonló kirándulásai után szokta, arra gondolt, jót tett neki, szinte gyógyhatású volt a Duna vize, amely valóban tisztának volt mondható, legalább is ott, a homokszigetek között. Emlékezett, ahogy először alámerült, pontosan ráismert a Duna vizére, rá a Palicsi-tó, a Tisza és az Adria közötti finom, ám mégis olyannyira lényeges minőségi különbségekre; egyikben a gyermekkora volt benne, a másikban a férfikora, harmadikban a jelene (annál is inkább, mivel a Kis-Palicsot Vértónak hívják), a negyedikben pedig az álmai, avagy talán úgy is mondhatná, utópiája. Ha meggondolom, morfondírozott akkor, legtöbbet, majd fél évszázadot, mégis a Dunában fürödtem, talán ehhez adaptálódott valójában az organizmusom, noha amikor a vizekre terelődött a szó, Gorotva ez idáig mindig csak a Tiszáról és az Adriáról értekezett.