Duna

A Duna szót kér

Látszódjon a kenyérmorzsa
locsogás, hullámzás
Kép

A hatvanas évek második felében új lakásba költözik, Budán, a harmadik kerületben, az Árpád fejedelem útján. Bérházban, emeleten lakik, de az erkélyről a Dunára lát. „Fehér hajót láttam, újjászületésem jele volt az első reggelen, mikor a Dunára nyitottam szememet. Kikönyökölve a lélek éjjeléből, rágyújtottam, s néztem a Dunát. Nem halálos az ágy, ahol fekszel, mondta a Duna. A felhők is ágyamat említették, értem fakadtak szóra. Meggyógyulok, megváltozom, szigorúan dolgozhatok, jóra fordul minden. Jóra fordult. Azóta persze dörmögtem itt ínséges medvemagányban, szilánkra-tört csontomon ülve néztem a jégtáblás Dunát.

Tüskés Tibor, Nagy László, Líra és látomás

Van-e egy folyónak nyelve? S ha igen, akkor hogyan szólít meg bennünket? A Duna jeleit olvassuk hangulatunk szerint, képzeletünk segítségével, vagy akár a hajósok, mérnökök jelrendszerén keresztül értelmezzük ezt az állandóan locsogó folyamot. 

Akár egy személy is lehet olyan, mint egy folyó. Hiszen locsogunk, hullámzik a kedélyünk, elárasztanak bennünket a feladatok, folydogál az életünk. 

Volt egy jegenye a zuhatag fölött. Azt mondják, ott volt a legerősebb a Duna sodra, a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig. Nem mértem meg soha, de elhiszem.

Ki hozta szokásba és mikor, nem tudni. De nem volt az parancsnok, embernek se számított, aki nem bőgette meg a kürtöt, amikor a jegenyéhez közeledett. Hosszan üvöltött a ködkürt, természetesen szabályellenesen. Ilyen jelzés nincs a hajózási szabályzatban. És a szabályzat szerint amilyen jelzés nincs, olyat használni tilos.

Nem volt az a lusta matróz, akinek a keze nyomán ilyenkor ne ragyogtak volna a rézveretek. Olyan részeges gépész se, aki ne húzta volna meg a tömítések csavarjait. A fedélzet csillogott, mint a gyúródeszka.

Akkor szembefordították a hajót a jegenyével. Szembe a Duna őrjöngő sodrával, a folyóba zuhanó hegyekkel.

Bőgött, örvénylett, tajtékzott a Duna. Széchenyi mérnökei igyekeztek szelídíteni. Némi sikerrel, de azért egy évszázad múlva is bele-beleharapott a hajókba. A hegymenetben jövő vontatót segédgőzös támogatta, különben nem tudott volna terhével áttörni a zuhatagon. A legtöbben utálták ezt a szolgálatot.

(...)

Aki nem mérkőzött meg a jegenyével, nem volt parancsnok. Így mondta a Duna, minden nyelven. Ezt követelték a gépek: csak ott adták a tudásuk javát. A hajótest is csak ott mutatta meg, mennyit ér, suta volt-e a tervező, farnehéz-e a hajó, kiemeli-e az orrát. Ott vizsgázott minden matróz, gépész, fűtő, ott vizsgáztak az uszálykormányosok a parton, a szakácsok, a tisztek, a fedélzetmesterek. Valamilyen papírja mindegyiknek volt, az illetékes hatóságoktól kiállítva, megfelelő pecséttel. De akit nem vizsgáztatott le a jegenye, az nem volt zuhatagi hajós. Elég sokan közlekedtek a Dunán a fa egyedül érvényes engedélye nélkül.

Gyurkó László, Családi regény

Meta

Hogyan tudunk egységes szövegvilágot megteremteni?
Érdemes az egyes részek szöveges tartalmát közösen megalkotni. Ez több úton történhet. 

Hivatkozások beépítése
Meg kell tanulni a diákokkal azt, hogy a hivatkozás, a szerzői jog milyen szerepet játszik egy-egy kiállítás elkészítésekor, vagy szöveges produktum előállításakor. 

Fogalmak, inspirációk

hipertex / hivatkozás

A Csin Akadémia befolyásos főpapjai között volt egy, akinek az volt a feladata, hogy az áldozati rítushoz kiszemelt ifjú háborgó vagy éppen félelemtől eltelt lelkét megnyugtassa. Ám egy reggel arra derült fény, hogy ez a pap évek óta csakis Lao Szu útjairól mesélt a feláldozottaknak. Néhány nap után bevallotta, soha nem látta Lao Szu útját, soha nem járt rajta, csak elbeszélésekből hallotta, csak álmodott róla, csak a képzeletében élt ez az út. Az Akadémia bizottsága ekkor egy újabb alkönyvtár létrehozását határozta el. Ebbe az alkönyvtárba azoknak az embereknek az álmait, meséit és elbeszéléseit gyűjtötték, akik ugyan soha nem látták Lao Szu útját, ám mégis hittek benne, és hirdették az út vigaszát.

„Nincs vigasz”, jegyezte meg egy lábjegyzet.

„Van”, olvasható alatta a másik.

„Nincs.”

„Van.”

„Nincs.”

„Van.”

És így tovább. (Darvasi László: A lojangi kutyavadászok)