Szerettelek én téged, Ágnes?

De nehezet kérdezek magamtól, még jó, hogy mint annyi mindenre, erre a kérdésre is ott a válasz a verseskötetedben: a szeretet bonyolult.

[...]

Legutolsó találkozásainkig megtartottuk a szertartást, mint a névjegycserélő államférfiak, egymás sorait idéztük köszönésül. Jó fülünk volt mindkettőnknek, költő-fülünk, ismertük egymás műveit, sose tévesztettük el az idézeteket. A boldogságos vállra hullva a sok kövér pünkösdi rózsa – közöltem veled, te visszaigazoltad, mert már dobtad is felém saját versemből a hattyút, akinek vízbe gördült a koronája. Ha bosszantani akartalak, azt mondtam, kisujj, kisujj, ha húsevő növény lehetne…, dühösen jött rá a felelet, azonnal hagyjam abba, mert gyűlölöd az exhibiciót, ez magánügy, mondjam a közügyet, az általánost, annál is inkább, mert szemtelenül hazudtam a Sohasem-ben, hogyhogy nem akartam a szerelmet, mikor úgy beleőrültem Szobotkába, hogy elfelejtettem miatta választ adni a ionicus a minore-ügyben.

VI

Az óra ragyogásban!

Virágokkal zsúfolva a szoba.

Mindig te voltál, boldogság – soha

az ocsmány gyötrelem, az ostoba

fájdalom – melyet megragadni vágytam.

Georginák, kéjtől galvanizáltan!

A szenvedés állapota

méltatlan az emberhez, megalázó;

mégis, ha jelzőt, öröm, rád kerestem,

sivár, sötét lett mindig a talált szó.

Szeretted a virágokat. Szerettem

virágaid. Riadt

szegfűidet, gőgös rózsáidat,

az óriás krisztustövis rideg

fényrajzát, mohó íriszeidet,

s ahogy a részvétlen begóniák

fordultak fény iránt,

s ahogy, varázsod legvégső határán,

virítottál köztük lesben a párnán

te is, mint húsevő virág.

VII

Nem érdekelnek tilalmak, sebek,

ami szakadékony, szakadjon,

mi nem tud tartani, ne tartson,

akkor se lehet eltagadnom,

hogy igenis boldog voltam veled,

mert szerettél, és mert szerettelek,

s mikor szép voltál, te voltál a legszebb;

titkolni kellett;

s mikor a hold kitárta kapuját,

s a csillagfény volt egyetlen ruhád,

s én szerelmemmel felruháztalak,

boldogságomba öltöztettelek,

hogy pöre égboltod alatt

ne fázz imádatomban –

hát ezt ne mondjam?

Mikor neved is csak magamba fojtva

hordhattam, bár veled voltam teli,

s zárnom kellett, nem írhattam le volna,

mert tudtam, ki neved egyszer kimondja,

más nevet nem tud már kiejteni.

Az erotikus szépség: méreg,

húsevő virág szirmai,

és rajta a napok s az éjek,

akár a tigris csíkjai.

Hipnotizál; futhatsz előle;

benned marad, ha nincs veled,

nem tudsz aludni s élni tőle

és birtokodba nem veszed.

Egyszerre minden: anyag, szellem,

tárgy és képzelgés; mérhetetlen

és érthetetlen hatalom;

ha az aszkéta varjú károg:

nem hallja s jön feléd halálos

csendben, lágy párductalpakon.

Kezdjük a szörnyekkel. Egyszer a múltból maradtak itt, barlangokban, víz alatti fészkekben, kis szigeteken, járhatatlan őserdőkben, elérhetetlen fennsíkokon, természeti erő vagy emberi beavatkozás ébreszti fel őket, földrengés és atombomba; máskor mutációi mellettünk élő fajoknak, hangyáknak, pókoknak, sáskáknak, legyeknek, polipoknak, mindenféle csúszómászóknak, sőt emberszabású majmoknak, megváltozásuk szinte mindig az ember bűne, a természet rendjének megbontása, besugárzás, vegyszerek, atomenergia segítségével. Ezek a szörnyek a jámborabbak, elpusztítanak egy-két embert, egy-két várost, aztán végük. Persze egy sziámi kiscica is lehet nagyon veszélyes, ha az ember négy-öt centisre kicsinyedik, mint például „A hihetetlenül zsugorodó ember”-ben. Bűnös beavatkozásunk a természet dolgaiba eredményezhet természetesen húsevő és nagyon falánk növényeket és vadul burjánzó, lázasan növekvő kristályokat is.

...s nemcsak azt hihettem

amit ettem,

ittam,

de tudtam

hogy a föltámadás a szivemben itt-van

s önmagamnak lettem tág fénymező párás láng-tömeg boldog túlvilága:

aminek fény a csönd-virága,

csönd a fény-virága,

s állatai a szárnyas, szerelmes, foltos, pettyes, patás, karmos csillaghús-állományok,

a tollas, pikkelyes,

csőrbüdös, csőrhegyes,

zománc-ceruza-egyenes

némaság-derengő hiány-tartományok

s most sav-éles, lúg-parázs büdös szivacs-poharat

hörböltet velem,

hulla-légy szagú, döglégy szőrös parázspikkely-antennaernyő szeme illatú,

húsevő virág pettyes dögkancsója, tüskés enyvpénz fedője szagú élő parafa-poharat

a tegnapból kivont tavasz,

zöld légyszáj-szagú szivacs-poharat,

vörös parázs-ikra légyszem-szagú parafa-poharat,

s a pohárban zöldfekete epe, sárga ecet összekeverve csillogás-gyüredék hajlatú,

mint a büdös békalencse-poshadás, békanyál-enyvdagadás vizesárok,

a tó ezüstgyűrűje szőrösen, döglés-vízszilánk csillámmal zölden,

a sors halál-erózióban:

az ezüstbe gyúrt zöld növényenyv-hullapép patakfolyóban,

s a zöld ezüstlábon a békák, mint arany-szűzhártyaluk-pislogású tyúkszemek.

A prostituáltak szépek: először is fiatalok. Közelebbről megnézve őket, legtöbbjük hófehér kereveten ül, szelíd galambként, törökülésben. Mások arasznyi bolyhú szőnyegen hevernek; ezek, mint az édesen lapuló nyuszik és cicák. Vannak nyújtózva lépegetők: cirkuszi tigrisek; lebegők: akváriumi aranyhalak; hajladozók: rejtelmes, tán húsevő virágok. A kirakat üvegén olyanformán csorog le az eső, mint ifjúkoromban a virágkereskedések kirakati üvegein volt divat; azt lehetne hinni, hogy bent örökös tavasz permetez.

Az áru változatos, gondos figyelemmel az igényre, ami itt – ki nem fedezné föl azonnal? – voltaképpen álom: hónapok hosszán érlelődött vágyálom! Naponta tíz-tizenöt óceánjáró is ideönti a legénységét. A kirakatok kínálta arcok, azaz testek közt bőven akad sáfránysárga, csokoládébarna, szurokfekete. Van, állítólag, indián, s volt eszkimó is.

Valahányszor behozta nekem a kávét, nem 201ment ki azonnal, hanem egy darabig még ott téblábolt, tett-vett körülöttem, és néha, mintha véletlenül tenné hozzám törleszkedett. Nem mondhatnám, hogy meg ne kísértett volna a gondolat, élni a kínálkozó lehetőséggel, s leszakítani ezt a kacér húsevő virágot, de a próbálkozástól visszariasztott egy bizonyos kínos emlék – egy ízben már megtörtént velem, hogy N.-ék birtokán vendégeskedve a csinos cselédlány bámész kisborjú-bambaságát felkínálkozásnak véltem, de próbálkozásom a tenyeres-talpas prüdéria oly heves rohamát váltotta ki belőle, oly rémült és kotkodácsoló tiltakozást, hogy egyszer s mindenkorra elment a kedvem a vásárolt szerelem e válfajától.

Most is, hogy bortól és fájdalomtól tántorogva hazatértem, ő nyitott ajtót, e szürke szemű húsevővirág – állapotomat látva bal karomat nyaka köré vonva, betámogatott a szobába, és közben azzal az alázatosan gúnyos, gonosz mosollyal nézett rám. Nem tudom, mi lelhetett, nem emlékszem, váltottunk-e pár szót előtte, csak arra, hogy amint karomat a nyakából lecsúsztatva óvatosan leültetett az ágyra, s távozni akart, én utána kaptam, megragadtam a csípejénél fogva, lerántottam az ágyra, s magam alá gyűrtem. 

Mániákus, inkább tartani kéne tőle, ez az ember mániákus.

Addig érintgette, ütögette, mániákusan, míg el nem nyílt, s attól kezdve valamelyest odabenn ütött, csúszhatott, vagy legalábbis Bella ilyesmit érzett, ilyesmit látott tőle magában. Akárha nem heréje, hanem szeméremajka lenne, két egymásba nyílt húsevő virág, amint az egyik fölzabálja a másikát. S miközben a mosdókesztyűt és a rongyot felindultan belevágta a mosdókagylóba, erre is szívesen emlékezett.

Meg a szégyenére.